|
Témaindító hozzászólás
|
2014.02.09. 14:09 - |
Itt egy hatalmas, tölgyfa áll, amit régen az itt élő emberek "istenitettek". |
[217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
Csendben figyeltem az eseményeket, s közben óvatlanul elaludtam - legalábbis erre emlékszem. Néha felriadtam egy hirtelen zajra, majd ismét elálmosodtam. Mindenesetre ha jól láttam, gyűltek itt az emberek - szerencsére tudomást sem véve rólam. Halk szemlélőként figyeltem a történéseket, reménykedve abban, hogy nem vesznek észre. Talán nem figyelnek rám - gondoltam magamban. Elkezdtem mocorogni a fa tövében, természetesen nem akartam magamra vonni a figyelmet, ezért a környező virágokat nézegettem, azt szuggerálva melyik pillanatban helyezkedhetek el ugyanabba az ülésbe mint az előbb. Próbáltam láthatatlan maradni. |
- Lillyke? - vontam fel a szemöldököm a Slomó nevű srácra nézve, majd kissé felháborodva a fa másik felére sétáltam és újra nekidőltem a vastag törzsnek. Jobb karommal átkaroltam Lilly derekát és magam mellé húztam egy határozott mozdulattal,majd a fülébe súgtam.
- Ez Carter bátyja,igaz?! - kérdeztem. Egyiküket sem birtam túlságosan, de már most éreztem,hogy Slomóval nem leszek még annyira se jóba,mint Carterrel. Egy kisebb grimasszal figyeltem a fán csücsülő srácot egy pillanatig,majd tekintetem a szöszire vándorolt. Igen, ő is angyal volt és ráadásul csinos is. Na de ez lényegtelen, Lillyn kivül senki sem kell nekem. Visszanéztem a jövő beli asszonykámra és csábos vigyor jelent meg az arcomon, majd még közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam a homlokát.
|
 A fiú rám vigyorgott, amitől egy kicsit elpirultam. Már épp elkezdte ecsetelni, hogy miért szólított angyalkának, amikor megjelentek mások is. Pontosabban egy lány és lám, egy másik srác. Ahogy az első beszélgetőtársam a nevükön szólított őket, megtudtam, hogy a lányt Lilynek, a srácot pedig Natenak hívják. Idehívta őket, mire én is szólásra nyitottam a szám, hogy bemutatkozzak, de a fa-fiú beelőzött. Salamon néven mutatta be magát, de csak Slomó. Furcsa becenév, de ez van. Lassan feltápászkodtam a földről és a hátamat nekitámasztottam a fának.
- Wenorah vagyok – ezt főleg Slomónak intéztem, de persze a másik két embernek is szólt. Mivel nem volt semmi más mondanivalóm, így csöndben maradtam és vártam a további eseményeket. Nattől egy kicsit tartózkodtam, hiszen amikor megcsókolta a lányt, szemfogai kicsit kivillantak, amit én - szemfülesen - észre is vettem. |
 Kicsit sem lepődtem meg amikor valaki a nyakamba durozsolt. Nate. Helytelenítően ráztam a fejem, mégis jól esett közelsége. Ráhajtottam a fejem a vállára és úgy suttogtam a fülébe.
-Emberke. Az a lény fent meg tuti, hogy angyal. Akivel beszélget... Nos gőzöm sincs. -sóhajtottam majd gyorsan hozzátettem- Amúgy szia!
Amikor Nate bemutatkozott enyhén úgy néztem rá mintha fel akarnám gyújtani. Egy érdeklődő fiú feje jelent meg felettem. Természetesen már játszadozott a lánnyal aki a fa túloldalán volt. Pajkos mosoly ült az arcán amit szívesen letöröltem volna egy sziklával. Aranyos arcával köszönt rám. El sem hittem, hogy csak most vett észre. Mindig kiszúr azzal a kicseszett radarjával.
-Carpenter. -biccentettem mire ő elszontyolodott.
 Elvigyorodtam nevetésére.
-Hiszen... -kezdtem, de egy mély hang akinek történetesen tudtam, hogy ki a tulajdonosa, félbeszakított. Hátra és le pillantottam.
-Hello Lillyke! -vigyorogtam a lányra majd közönyösen pillantottam a vörösre- Nate igaz? Hallottam már rólad. -mondtam majd válaszát meg sem várva a lányra szegeztem a pillantásom.
-Gyertek már ide! -biccentettem majd előre fordultam, hogy újra láthassam a lent ülő lányt.
-Salamon vagyok. De csak Slomó. -mutatkoztam be mindenkinek és kissé elhúztam a szám amiért Lilly még mindig a vezetéknevemen szólított. |
Zsebredugott kézzel, egy terepmintás nadrágban sétálgattam. Mivel meleg volt nem vettem fel dzsekit. Egy őzet kergetve azonban a felsőm beakadt egy ágba és elszakadt, igy levetettem azt. Ahogy sétálgattam megéreztem Lilly illatát és még néhány ismeretlen emberét is. Vagy talán nem is annyira emberek?! Közelebb sétáltam és már meg is pillantottam őket. Egy csaj, egy srác és Lilly. A drága Lillym. Széles vigyorral az arcomon egy pillanat alatt Lilly háta mögött termettem, hátulról átöleltem és megcsókoltam a nyakát.
- Sziaáá. - nyújtottam el az a betűt és ajkaimat újra a nyakához emeltem. A szemfogaim kicsit megharcolták a bőrét amikor újra megcsókoltam, de szerencsére ez a kis "seb" két másodperc alatt begyógyul majd neki. Lassan elhúzódtam tőle és rápillantottam a többiekre.
- Helló. Nate vagyok. - mosolyogtam és nekidőltem a fának. |
Miután meguntam a hajam piszkálását a térdemhez vándoroltam és a nadrágomat kezdtem el húzogatni. Egy reccsenést hallottam, aztán egy virágszirom hullott le elém. Gyanakodva megfordultam és felnéztem a fára. Felettem egy fiú gubbasztott az egyik ágon. Egész jóképű volt, barna haja a füléig ért. Szemei rám meredtek és csillogást véltem felfedezni bennük. Ártatlanul mosolygott, körülbelül úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és így próbálja magát kikönyörögni a büntetésből. Egy faág repült el mellettem, amit követtem a tekintetemmel, majd újra a fiúra néztem.
- Szia – viszonoztam a köszönést, na meg persze a mosolyt is. Integetett, amitől kuncognom kellett. Lehajtott fejjel nevettem, aztán újra a fiút kezdtem el pásztázni a szemeimmel.
- Angyalka? – vontam fel a szemöldököm. Még sosem hívtak így és ez kicsit furcsa volt számomra. |
Egy fának támaszkodva figyeltem az előttem lévő lányt. Ahogy megemlítette a táj szépségét beugrottak a rémképek. A sok vér. A sok hulla. Aki most jár itt elősször nem is sejtheti, hogy miféle dolgok történtek itt két hónapja. Gyorsan elhesegettem a képeket és és a jelenre koncentráltam.
-Igen. Valóban szép. Látnod kellene akkor amikor a nagy fa virágzik. -mutattam a tisztás irányába amire éppen, hogy ráláttunk. A fa azon oldalát láthattam ahol nem volt senki.
-Rámjött az ötperc. -rántottam vállat miközben kinyögtem a magyarázatomat. Tökéletesen hazudtam. Lassan ellöktem magam a fától és megigazítottam fekete hajpántomat, amin apró fehér csillagok voltak.
Hogy oldjam a lány feszütségét elmosolyodtam.
-Amúgy Lilly vagyok. -mutatkoztam be- Itt élek két éve a nővéremmel. -kezdtem bele és fejeztem is be, mert megcsapta érzékeny fülemet egy erős és kissé duruzsoló férfi hang. Azonnal felismertem a hanglejtést és a szóhasználatot. ~Salamon Carpenter~ gondoltam. Enyhén szólva is kellemetlen volt hallani a Carpenterek jellegzetes hangját. Nem volt elég Cartert hallgatnom egész nap, még az idősebb verzióját is odadobták nekem. Fantasztikus.
Ahogy észrevettem, nem figyelt fel túlzottan, így megforgattam a szemeimet. Gyorsan leszedtem egy apró ágat virágokkal és elkezdtem leszedegetni a szirmokat. Óvatosan hullattam a lány fehér tincseire a rózsaszín szirmokat. Ahogy elnéztem amint lehullanak a puha szírmok, elengetem magam és mosolyogva vártam a reakcióját. Felvettem a legaranyosabb és legártatlanabb mosolyom, amit csak tanultam és eldobtam a csupasz gallyat.
-Szi-a An-gyal-ka! -szótagoltam, amikor végre felnézett, majd aranyosan integettem két mozdulatban. |
Bár mit is mondtok, a föld akkor is kényelmes volt. Még mindig a fa törzsében gubbasztottam és unottan csavargattam egy hajszálamat, amikor mozgolódást hallottam. Az a valami fölöttem volt, de szerintem csak egy mókus, vagy ilyesmi lehetett. Nem törődtem hát az idegennel, tovább csavargatta, a hajamat. A szél szőke fürtjeimmel kezdett el játszani, amit nem szerettem. Folyton szétfújja, aztán pedig bele az arcomba. Miután már harmadszor goboztam ki az arcomból, egy ismeretlen, ám de férfias hang szólított. Összerezzentem – nem mintha félnénk -, mivel váratlanul ért a köszönés. Körülnézve senkit nem láttam, bár a fák tetejét is megnéztem, de semmi. Persze fel nem néztem, de mivel gyönyörű szemeim senkit nem vettek észre, egy vállrántással tovább piszkálgattam a hajam. Az eddig felhúzott bal lábam most leengedtem, a másikat viszont fent hagytam és a talpammal a földön doboltam. Ez a póz tényleg kényelmes volt, nem tudom mások miért hisztérikáznak, hogy nem bírnak leülni a földre. |
Felnéztem az előttem álló alakra. Az előzőleg elhangzott szavai alapján azt a következtetést vontam le, sietett valahova, elrontott valamit, és talán pont én vagyok az első akivel találkozott. Barátságosan válaszoltam. - Ide szoktam kijárni. Aranyos kis hely, nem? - mosolyogtam, majd kis tétovázás után feltettem a kérdést. - Hova siettél ... - majd elővigyázatoságból hozzátettem - ha szabad megkérdeznem? - reménykedtem a lány kedves válaszaira. Nem régóta élek itt, mindenesetre elég érdekes dolgoknak voltam szemtanúi, főleg ezen a környéken. Bár én nem nagyon félek semmitől, hiszen az emberek eddig nem közeledtek felém rosszindulatúan... az emberek. Viszont esténként furcsa alakokat látni errefelé, főleg, hogy a házam az erdő közelében van. Nagyon szívlelem ezt a helyet, az első perctől fogva megszerettem. Emlékszem, amikor idejöttünk a zenekarral, túrázás gyanánt idejöttünk... milyen szép emlékek. Ebben a kicsi mélázásban ültem, és nem tudni miért, de ösztönösen megrémültem. Az összes feltevésem hirtelen villantak át a fejemben. A sikolyok éjjelente, madarak jajveszékelése... most elsőnek éreztem, hogy nincs minden rendben a lánnyal. Puszta előítélet talán, de próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, nem akartam az összes rémmesém elkövetői címmel felruházni. Mély levegőt vettem, majd kissé kényszerszerűen elmosolyodtam. "Már megint, én bonyolítom túl a dolgot, egyszerűen csak... légy önmagad... " gondoltam. |
Szokásomhoz hűen vadásztam. Ezesetben nem táplálékszerzés gyanánt, hanme egyszerű hajtóvadászatként. A cél az volt, hogy elterelem a vérszívókat, akik bepofátlankodtak a területünkre. Remekül haladtam és már láttam őket amikor megnyílt az erdő. Elértem a semleges területet. Innen már nagyon kevés kellett a vámpírok területére és jól belehúztam. Három alak futott előttem és gyorsaságuk ide vagy oda, engem nem előzettek le. Elszántam ugrottam át a fákat és szint már nevetve játszottam a prédáimmal. Ekkor azonban egy hatalmas árnyék tornyusolt fölém és betörte az orrom. A lendülettől, és a hírtelen előttem termő fa nyújtotta ellenállástól úgy hátrabuckáztam mint egy levél amit elfújt a szél. Nyögve tápászkodtam fel és nem éppen nő szájába való szavakkal szitkozódtam amiért kinőtt elém egy bükk fa. Kellett pár perc míg megéreztem, hogy nem vagyok egyedül. Bár a prédám elszelelt -mind a három, Nate és Mike büszke lesz rám- nem adtam fel. Megkörnyékeztem az alakot akinek a szagátt éreztem és egy fa mögüll figyeltem. Nő. Ember és még nem vett észre. Kihasználhattam volna az előnyömet és megcsapolhattam volna. Mégis barátságos mosollyal léptem ki a fa takarásából.
-Szia! -köszöntem mosolyogva- Azt hittem egyedül vagyok. Jó látni egy mási embert aki nem csak otthon punnyad. |
Bonnie kisétált az erdőbe. Magába szívta a virágok illatát, és körbetekintett. Megállt egy fánál, majd megsimogatta a kérgét, és leroskadt annak tövébe. Behunyta szemeit. Kivételes napok egyike volt ez; volt egy kis ideje magára. Ilyenkor mindig a nyugodtságot kereste. Gyakran jár ebbe az erdőbe, szinte a szívéhez nőtt ez a kis hely, a fák. Sosem unta meg ezt a szüntelen nézelődést itt, rendszeresen relaxált itt. Az erdő mindig mutatott neki valami újat, ami érdekesebbé tette azt, amiért érdemes volt kijárni. Akár csak egy madárpár fiókáinak önfeledt játszadozása, a mókuskölykök civódása... ebbe az idilli környeztbe semmi rosszat nem tudott beleképzelni. Ha itt volt, néha vitte magával hegedűjét, Edgárt, és ebben a gyönyörű környezetben játszott valamicskét. Tényleg elvarázsolt kis hely volt... |
Mikor fent lógtam a fán, gyorsan felkapaszkodtam a lábammal és felhúztam magam. Gyorsan fentteremtem és egy pillangó kecsességével kellett megkapaszkodnom egy ágon, nehogy orra bukjak. Ekkor vettem észre egy szőke lányt. Magas volt és karcsú. Nem tudtam nem észrevenni arca szépségét. Levontam, hogy nem lehet e világi. Gyorsan odaszökkentem közvetlen fölé és kicsit mögé.
-Szia Angyalom! -köszöntem neki kedvesen. Egy fölső ágba kapaszkodtam és fejemmel megtámasztottam magam az ágon. Valahogy úgy nézhettem ki mint egy zászló. |
Gondolataimat összeterelve tovább haladtam a fák között. Az erdő szokatlanul hangtalan volt, reméltem, hogy legalább egy állat vagy egy ember, eselteg nem ember erre téved, de semmi és senki. Nem volt este, sőt, szinte még délután volt, így nem értettem a nagy csöndet. Szinte már gyanús volt ez a hallgatás, de egy vállránítással lerendeztem és mentem tovább. Mire észbe kaptam, addigra kiértem a fák közül és egy tisztásra vetődtem. Hát, ide hozott a sors, na meg persze a lábaim. A síkság - mondjuk, hogy skíkság - közepén egy hatalmas tölgyfa ácsorgott, teljesen egyedül. Mélyeket lélegezve elindultam felé, majd megfordultam és a hátam nekitámasztottam a törzsének, miközben lassan leereszkedtem a földre. Lábaimat felhúztam és karommal átkulcsoltam őket. |
Lassan, mélázva sétáltam az erdőben és hajtottam félre az ágakat. Lépteim nem vertek zajt így telljes nyugalomban figyelhettem a légzésemre. Ismételten sikerült megszöknöm Tammy karmai közül. Nem jöttem jól ki a vörössel, akármennyire is volt az őrzőm. Egy reccsenést hallottam baloldalról, és ösztönösen megálltam. Valószínű volt, hogy egy állat aki erre téved. Szaporábban lépkedtem, míg el nem értem a nagy fáig ami a rét közepén volt. Gyorsan odaszaladtam és belecsimpaszkodtam az egyik alsó ágba. |
Az erdő legmélyebb pontján tébláboltam, kizárva minden külső zavaró tényezőt. A kezeimet a zsebembe rejtettem és egy ideig még hangtalanul szedegettem lábaimat, de aztán megreccsent egy faág és ijedten kaptam fel a fejem. Körülnézve senkit nem láttam magam körül, ám ekkor rájöttem, hogy biztos én voltam a titokzatos idegen. Ez igaz is volt. Egy idegen lány voltam, egy új városban, ahol senkit sem ismerek. Nem is értem, hogy hogy kerültem az erdőbe. Nem is néztem, hogy merre megyek, egyszerűen a lábaimra hagyatkoztam és követtem őket. Nem érdekelt, hogy hol kötök, ki egyszerűen csak nem bírtam négy fal között maradni. Két okom is volt, hogy miért nem voltam az a négy fal között ülő típus. Egy, hogy klausztrofóbiás voltam, a másik, hogy természetbarát. Mélyet szippantottam a levegőből, ami megnyugtatott, ezért sokkal felszabadultabban haladtam tovább, az ismeretlenbe. |
 -Értem...-mondtam majd akkor kaptam észbe, hogy nekem még haza is kéne baktatnom.
-Figyelj nekem mennem kell...szia!-mondtam majd lenéztem és ugrottam. Hál' talpra érkeztem kinevezhetném magamat macskának is. Elindultam hazafelé a kisnaplómat magamnál tartva. |
Elgondolkodtam.
-Itt születtem. Helybéli vagyok. -magyaráztam. Itt születtem unalmas emberként. És most itt ülök egy fán hosszú fehérruhában és egy fát símogatok. Érdekes fordulatot vett az életem. Amikor beléptem a könyvtár sötét szegletébe, fejre álltam. Az volt a megváltó pillanat. |
-Értem...-mondtam majd egy halvány mosolyt ültettem az arcomra és kezdtem el gondolkozni.
-AMúgy te mikor jöttél ide, Wonderlandbe?-kérdzetem tőle miközben lenéztem a fáról és figyeltem a madarakat amik a fán voltak. Nem vagyok én annyira gonosz...vagy mégis?-gondoltam magamban még mindig a madarakat lesve. |
Óvva rápillantottam az apró noteszra amt Johi szorongatott magánál.
-Igen. -feleltem rezzenéstelen arccal. Nem sok boszorkány élt a környéken. Kezemmel símogattam a fát és ahogy fel, fel szakadozott a feszültségem úgy lett a fa is egyre símább. Hiába. Ha valaki az anytermészettel paktál le az kötődni fog a növényekhez. |
[217-198] [197-178] [177-158] [157-138] [137-118] [117-98] [97-78] [77-58] [57-38] [37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
