Lissa Jacksone
-A munkám miatt.  Szerencsére nem messze lakok így annyira nem zavar. De elhiheted nem szívesen sétálok egyedül, főleg a nyavalyás vérszívók miatt. - most lehet, hogy Marie nem egy különleges lény volt de ennek márcsak 5 % esélye volt a szememben. Így bátran mertem beszélni neki a vámpírokról. Hátrafésültem egy tincset a szememből miközben megláttam, hogy megérkeztünk az utcánkhoz.  Ettől eléggé felvidultam és megtorpantam egy pillanatra. 
- Itt lakok. - mutattam az utca közepén elhelyezkedő aprócska házra. 
- Remélem még összefutunk Maire. - intettem a lány után mosollyal és reméltem, hogy tényleg találkozhatok még vele, kedvesnek tűnt egy kicsit sajnálni kezdtem, hogy ilyen közel lakok. Talán azért tűnt annyira szimpatikusnak mert nem vehettem ki teljesen a vonásait. Az emberek érzelmeit túl könnyen le tudom olvasni az arcukról, de mivel sötét volt ez így elég lehetetlennek tűnő feladat volt. Lassan befordultam az utcába és szórakozottan belerúgtam egy kövecskébe. Halkan dúdolva érkeztem meg a kapunkhoz és azt hiszem még láttam a lány alakját, de jobbnak láttam minnél hamarabb beslisszolni az ajtónkon. 

Kicsit aggódtam, hogy esetleg totál ütdöttnek néz, hogy csak így ráköszöntem, de legnagyobb meglepetésemre, és örömömre - bár talán egy angyaltól ez annyira nem szokatlan - elnézte nekem ezt az apró furcsaságot. Ahogy elmosolyodott, nekem is muszáj volt ismét ezt tennem, és még mindig őt figyeltem, miközben tovább mentünk. Valahogy jól esett a tudat, hogy nem egyedül kószál, mert, ha netán egy vámpír most találna idejönni, nagy valószínűséggel meg tudnám akadályozni, hogy szegény lányból vacsorát csináljanak. Bár épp most nem akartam átváltozni pont itt, nagyon feltűnő lett volna. Gondolataimból kiszakított a lány kijelentése, mire vidáman felnevettem.
- Na, igen, a hajam . - Mosolyogtam. - Az általában mindenkinek feltűnik. Egyébként köszönöm. - Pirultam el egy kissé. Az tény, hogy elég különös árnyalata volt ,pedig nem festettem. Még szerencse, hogy, ha átváltoztam, nem ilyen színű volt a bundám, ugyanis eléggé furcsává tett volna. A mellettem haladóra visszatérve, nagyon kedvesnek tűnt. És nem is volt csend sokáig, mivel megszólalt, én pedig újra egy mosollyal feleltem, amit szavak is követtek.
- Maire. - Viszonoztam a bemutatkozást. Aztán ismét elmerengtem ,ezúttal Lissa beszédstílusán. Egészen furcsa volt, valami féle akcentussal fűszerezve. Hallottam már sokfélét, és én sem mondhatnám, hogy hiper-szuper londoni dialektusban vágom az angolt, de az övé valahogy más volt. Nem, nem kelletlen, sőt épp ellenkezőleg. Valószínű, a zene miatt álltak rá a füleim az ilyesmire, vagy nem tudom, de ez rögtö nfeltűnt. És mégjobban növelte a lány különlegességét a szememben. Akármit is mond bárki, nagyon feltűnő jelenség volt, s emiatt nem tudtam megállni, hogy fel ne tegye mazt a kérdést, ami eléggé foglalkoztatott.
- Ha nem veszed tolakodásnak. Hogyhogy egyedül indultál el ilyen időpontban? - Kérdeztem kíváncsian. Igen, aggódtam érte, de, hát én már csak ilyen voltam. Félig ösztönből, félig a jellememből adódóan.

 Lissa Jackson 
Mikor a lány megszólított, kicsit meglepődtem, na nem ismerkedni akartam csak egy pillanatra elrévedt a tekintetem a lány csodálásában, de gyorsan rendeztem a vonásaim. 
- Semmi gond, igazából csak a hajadat figyeltem. - válaszoltam bár ez így kimondva elég furcsán hangzott ezért mosolyommal próbáltam leplezni a butaságomat. Reméltem, hogy nem fog semmilyen megjegyzést tenni a hangordozásomra. Nagyon sok tanár küldött már logopédushoz, de egyszeűen ezzel nem volt mit tenni. - Mármint olyan jó színe van. - a sötéthez már egészen hozzászokott a szemem így, jól láttam a lány egészen vöröses tincseit. 
-Nagyon tetszik. - mosolyogtam megint, majd hozzátettem. - Amúgy Lissa vagyok. -Mondjuk nem kérdezte, de most már mindegy volt. Ezaz Lissa rettents el magadtól még több embert. Bár ő egy vérfarkas. A vérében van, hogy megvédjen engem. Tűnődtem el egy pillanatra, majd figyelmem visszaterelődött a lányra. 

Akármennyire is hideg volt, és nem épp túl korán, valahogy mégsem volt kedvem haza indulni. Vicces, de talán már azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen merre is tartok, egyszerűen jól esett kicsit kiszellőztetni a fejem, habár túlzott oka a mozgáshiányon kívül nem volt. Bár velem gyakran megesik, hogy nem bírok egyhelyben megülni. Én már megszoktam ezt a tulajdonságom, de sok más ember, vagy épp nem ember, fennakad rajta. Mindegy, a furcsáló tekintetek már része volt az életemnek, s mit tehettem volna mást, minthogy ezt elfogadtam. Reflexszerűen körbenéztem, csak, hogy figyelmem ne kerüljön el semmi. Ám már úgy látszik, elkéstem. Észer sem vettem, hogy valaki mellém szegődött, s már átkoztam magam az elmerengésért, hiszen akár vámpír is lehetett volna. Persze rögtön tudtam, hogy nem az, azt azonnal éreztem volna. Nem sokat láttam a fiatal lányból, hiszen nem volt a park kivilágítva, csak a hold fénye, no meg a csillagok, s néhol elszórtan egy-egy utcai lámpa szolgáltatott elegendő világosságot. Annyit mégis ki tudtam venni, hogy jóval magasabb, mint én, és az arcán is megakadt az ember tekintete. Az első, ami eszembe jutott róla, hogy olyan angyali. Pedig tényleg nem tudtam róla semit, de szinte biztosra le mertem volna fogadni, hogy az előbb említett faj fiatal képviselőjével van dolgom. Eléggé megbotránkoztam, hogy egyedül sétálgat idekint ebben az időben, de ki agyok én neki, hogy felelősségre vonjam? Mindazonáltal eléggé meglepődtem, hogy észre sem vettem közeledését, s ez valószínű az arcomon is meglátszott. Ő is engem figyelt, a csend pedig már kezdett kínossá válni, így, miközben kényelmesen tovább haladtunk, megszólítottam.
- Szia.  -Mosolyodtam el. - Ne haragudj, kicsit figyelmetlen voltam, azért nem vettelek észre. Pedig gondolom, már egy ideje egymás mellett rójuk az utat. - Nevettem fel hallkan, kíváncsi pillantásomat továbbra is a nem mindennapi szépségű lányon tartva.

 Lissa Jacksone
Az egyik ok amiért utáltam a munkámat, az az volt, hogy sötétben kellett hazasétálnom. Ilyenkor minden érzékszervemet arra hegyeztem ki, hogy megérezzem, ha  egy vámpír közeledik. Bár nem szívesemen használtam volna, de a táskámban azért lapult egy paprika spray. Ma is sietős léptekkel indultam hazafele, semmi kedvem nem volt összetalálkozni egy vámpírral, így a parkon keresztül haladtam hátha van még ott néhány ember. Hideg szél fújt, és hallottam, ahogyan valaki bosszúsan sóhajt nem sokkal mellettem. Összes angyali képességemet bevetve ( ami azért nem volt túl sok) rájöttem, hogy talán egy vérfarkas haladt mellettem, emberi alakban. Aprócska törékeny, de ugyanakkor lendületes lányról volt szó. Mivel én legalább 170 cm vagyok jóval magasab voltam nála, mégis biztonságban éreztem magam mellette. Sőt mi több kicsit le is lassítottam, hogy jobban szemügyre vegyem csak úgy a szemem sarkából. Elég érdekes teremtésnek tűnt, főleg csodálatos hajszíne volt ami elsőként magával ragadott.

A hideg, esti szél arcomba csapott, s hátralebbentette hosszú, vörös hajamat, mely most kiengedve omlott le vállaimon. Kissé bosszúsan sóhajtottam, s eligazítottam a tincseket, ugyanis amint a széllöket elcsendesült, a fürtök fele újra az arcomba lógott, és nem láttam tőle épp jól, kifinomultabb érzéke kide, vagy oda. Kényelmes tempóban bandukoltam a parkban, élveztem a friss levegőt, és a természet minden olyan látványát, mely meggyönyörködtetheti az embert. Számomra nem volt újdonság, hogy ilyen időpontokban állok neki sétálni, s ráadásul élveztem is. Bár a másik alakomban még job lett volna ,de az erdőben mégsem volt kedvem mászkálni. Jó ez így, ahogy van. Gondolataimba mélyedve haladtam tovább, s örültem, hogy nem kell a négy fal között raboskodnom.